Sosem voltam egy

nagy sportember, ezért mindig irigykedve néztem azokat, akik olyan hatalmas örömmel beszélnek arról, hogy ma éppen mit sportoltak. Tini koromban, mint a barátnőim többsége, én is lelkesen  tornáztam Cindy Crawford és Bíró Ica dvd-ire. Aztán középiskolában a könnyen szerzett testnevelés 5-ös reményében eljártunk három másik társammal gyorsgyalogló-versenyekre. Igen, nálunk keményen meg kellett küzdeni akkoriban a testnevelés  jegyért, hiába jártunk közgazdasági iskolába, mégis a testnevelés volt az egyik legkeményebb tantárgy,  elég szigorú tanárunk volt. Állítólag voltak, akik meg is buktak nála, bár  ha jobban  belegondolok inkább ez is csak amolyan iskolai legenda lehetett, hiszen nem ismertem személyesen senkit, aki valóban megbuktatott volna, de a lényegen azért nem változtat,  hogy elég szigorú volt. A testnevelés órák szigorát csak azok úszták meg valamelyest, akik versenyezni jártak, nekik viszont arany életük volt. Így hát eljártunk mi is, bár nem túl nagy lelkesedéssel. Ahogy leérettségiztünk, már a tesi 5-ösre sem volt szükség, így a gyaloglás és a versenyzés is szépen abbamaradt. Főiskolai éveim alatt  a  sportot az jelentette, hogy rendszerint  (általában tavasszal), amikor realizáltuk, hogy bizony feljött pár plusz kiló a barátnőimmel elhatároztuk, hogy mi már  pedig futni fogunk. Elsétáltunk a futópályára,  ott futottunk kettő, nagy ritkán három kört, természetesen azt is végig beszélgettük  majd, mint aki jól végezte dolgát beültünk egy üdítő és egy fagyi  mellé beszélgetni. Amikor terhes lettem sem éreztem, hogy akkor kellene hozzáfognom igazán a sportoláshoz (persze ezt ma már másképp gondolom, de ez már más tészta). Később  a szülés után sem nagyon sportoltam, bár utána szinte minden nap délelőtt és délután is másfél-két órát sétálgattunk a szabadban. Azt hiszem ezek a hosszú séták kellettek ahhoz, hogy egy picit hozzáedződjek én is a mozgáshoz. Szép lassan a saját tempómban mentem, kisfiammal voltam, levegőztünk, sétáltunk és tényleg jó volt egy picit kimozdulni. Miután elkezdtem fogyókúrázni, és lement az első 10 kiló, éreztem, hogy itt az ideje valamit komolyabban mozogni. Kisfiam mellett nem lett volna időm edzőterembe, vagy különféle aerobic órákra járni, nem is az idővel volt a baj, hanem inkább azzal, hogy ezek a foglalkozások eléggé kötöttek, gyakorlatilag nem  tudtam megoldani, hogy fix időpontra mindig odaérjek az órákra, nem mellesleg így gyed mellett a sportolás költsége sem volt utolsó szempont. Tulajdonképpen adott volt, hogy marad a futás illetve az otthoni DVD-kre való tornázás. Emlékszem, amikor először lementem futni, megvártam, míg besötétedik, hogy engem aztán senki meg ne lásson. Jól beöltöztem, és irány neki! El is értem konkrétan a háztömb sarkáig. Akkor  eszembe jutott a kezdőknek  szóló edzésterv, amit még a neten találtam,hogy akkor talán azt kellene követnem. Mit mondhatnék? Nem ment igazán a dolog.  Egyszerűen nem  tudtam mindig az órámat nézni, hogy na most  akkor 1 percet futok, egy percet sétálok, így én nem tudtam futni. Akkor kitaláltam, hogy a lépéseket  számolom, 100 lépés futás, 100 lépés séta, hát ez sem ment igazán. Egyrészt túl gyorsan számoltam, másrészt mire belejöttem a futásba, meg kellett állni, aztán  újra futni kellett amikor még sétáltam volna, egy szóval nekem ez az edzésterv nem volt  az igazi. Fel akartam adni, aztán rájöttem, hogy ha csak  az utca végéig futok, még akkor is többet tettem, mintha otthon ültem volna a tv előtt. Így hát lementem, futottam 5 percet aztán hazajöttem, de másnap lementem megint és már 6 percet tudtam futni. Így ment ez, mígnem hallottam, hogy vannak különféle telefonos alkalmazások, mint például a runkeeper, amivel lehet mérni a futás időtartamát, a hosszát, a sebességet és az elégetett kalóriát is. Letöltöttem az alkalmazást, és tényleg  olyan jó kis motiváció volt, ahogy például láttam, hogy már csak néhányszáz méter kell a 2 kilométerig, így már csak azért is  megcsinálom, és így ment ez tovább szépen  lassan. Így, hogy tudtam mérni, hogy hol tartok szépen lassan fejlődtem. Jó volt látni, ahogy eljutok a 4, majd szépen lassan az 5 km-ig. Onnan meg már gyakorlatilag nem volt megállás, jött a 8 majd végül a 10 km.  Sosem gondoltam volna, hogy én is képes vagyok ennyit futni (főleg nem szülés után). Most már hetente kétszer-háromszor megteszem ezt, vagy ennél hosszabb távot. Soha nem éreztem magam még ennél jobb formában, most itt nem az alakomra gondolok, azon ugyanis akad még mit javítani, de hihetetlen jó érzés lemenni futni, tudván, hogy ma is tettem valamit, ezzel is egy picit közelebb kerülve a célomhoz. Azt hiszem megszerettem a futást, már nem kell várnom, hogy sötét legyen, elmegyek  fényes nappal, elmegyek esőben,  szélben,  5 vagy akár 30 fokban is, a lényeg, hogy jól érezzem magam közben. Nem is tudom igazán, mit akartam kihozni  ebből a posztból. Talán csak azt, hogy semmiképpen  ne adjuk fel! Igazából csak elindulni nehéz.  Most nem feltétlen csak a futásról beszélek, mindenki más sportot kedvel. Csináljuk azt, amihez kedvünk van, vagy ha nincs más,  akkor azt, amire lehetőségünk van, de ha csinálunk valamit, akkor azt csináljuk szívvel-lélekkel. Találjuk meg azt a sportot amit szeretünk. Ne adjuk fel az első nehézségeknél, hiszen csak elindulni nehéz, tegyünk meg akármilyen rövid távot, tornázzunk csak 5 percet, de utána garantáltan jobban fogjuk magunkat érezni, mint mondjuk a  hűtő kifosztása után J